A DEMOKRÁCIA-SZIMULÁTOR „Gagauz rapperek az Orczy kertben!” A hirdetés vonzónak tűnt, megjegyeztem az időpontot (este nyolc óra), majd lekapcsoltam a kis mindenest. Kényelmesen hátradőltem az ülésen, és a Blaha Lujza teret bámultam. A üvegbeton paloták valósággal olvadoztak a szeptemberi hőségben. Azt mondják, november elejéig lesz kánikula, utána megint langyos télbe vált a nyár. A villamos végre elindult. A kocsi hátsó fertályán kisiskolások zsibongtak, néhányan buzgón integettek ki az ablakon. Szüleik a megállóban egyre távolodtak, nemsokára elénk tárult a legendás New York kávéház. A gyerekek elcsendesedtek, jegyzetelni kezdtek, a tanító néni gépiesen duruzsolta az adatokat, melyekből csak szófoszlányokat kaptam el: irodalmi kávéház… szabadságharc… kétszázharminc éve… Amikor elhagytuk a Wesselényi utcát, a szemben ülő szikár, idős, bácsika, rám szólt: — Uram, ön elfelejtett szavazni… Én… figyeltem magát. Eddig egyszer sem nyomta meg az irányjelző gombot. Hangja nem támadó volt, inkább csalódott. Lehet, hogy nem tetszett neki az irány, amerre haladtunk? — Ön hová szeretne eljutni? – Puhatolóztam. — Ez egy titkos szavazás. Kérem, ne sértse meg a jogaimat! – utasított rendre mogorván. — Elnézést, ha megbántottam! – Legyintettem bosszankodva. A bácsi tüntető közönnyel bámult ki az ablakon. Csak amikor a Király utcához értünk, sandított lopva az ülésemnél helyezkedő kétgombos irányjelzőre. Meglátta, hogy a „Moszkva tér felé” feliratút nyomom, és többé rám sem hederített. Tartottuk a számomra kedvező irányt, ugyanis a Margit szigetre indultam: virágok, macskák, madarak, megfejelve ezzel a kellemes, ingyenes villamostúrával… Az Oktogonig zökkenőmentesen jutottunk el, ott azonban felszállt egy finn turistacsoport. Először értetlenül nézték a kapaszkodóknál és ülőhelyeknél elhelyezett szavazógombokat, majd rájöttek, hogy mit kell megnyomni, ha a Youth Hostel Nemzetihez szeretnének eljutni. Túlságosan is beletanultak a demokráciába: a szerelvény visszafelé indult, a szemben ülő idős úr őszinte örömére. A kisiskolások visongva élvezték a fordulatot. Néhányan fogadásokat kötöttek a következő megállókra, csattantak a mancsok, a tanító néni pedig duruzsolt: ezerkilencszáznyolcvankilenc… parlamentáris demokrácia… választókörzetek… Be kellett látnom, kisebbségbe kerültünk, és a villamos a Király utcán, meg a Wesselényin át visszadöcögött a Blaha Lujza térre. A hőségben izzadó irodaházak nappal is ontották a fényreklámokat. Ebben a mindig mozgó, forró kaleidoszkópban, oda nem illő foltokként, bogarakként nyüzsögtek a rongyos plázalakók. A szökőkút köré telepedtek, nagy szatyraikat, batyuikat mindig magukkal hurcolták. A bevásárlóközpontok alagsorainak bűzét árasztották, ahová a kilenc évvel ezelőtti kormányrendelet óta beengedik őket, az október 31-től március 31-ig tartó esős évszakokban. Szerencsére egyikük sem akart a mi villamosunkkal utazni, a padokon élvezték a fel-felcsapó vízsugarak hűs permetét. Amikor a finnek leszálltak, megtörtént a kormányváltás. A kocsik megint a Moszkva felé döcögtek. Most már minden megállóban izgultam, és bőszen nyomkodtam az irányjelzőt. A Wesselényin simán túljutottunk, a Király utcánál azonban kifogtunk két plázalakót. Batyujuk nehéz volt, csörgött benne a sok összeguberált nanotech-számítógépes alkatrész. Alig tudtak felkászálódni a villamosra. Az első ajtónál hirtelen rengeteg hely lett. Az utasok fejvesztve menekültek a kocsi hátsó végébe. Nemsokára engem is elért a bűz, de tartottam értékes ülőhelyemet. A kisdiákok közül néhányan előre merészkedtek, kezükben videoszagnetofonokkal (ez komplex módon digitalizál képet, hangot és illatokat is). Valódi színes-szagos betondzsungelfolklórt kameráztak össze a környezetismeret órára. Az Oktogonon az utasok zöme más kocsikba szökött, ám még több volt a gyanútlan új felszálló. Hangos fiatal társaság került közém és a szatyrosok közé, a lányok drága pólókban, bőrükre műtött nemesfémekkel, kezükben kajától roskadozó McDonau-os zacskókkal. — Hé Karolina, nem a te fül-mobilod csörög? — Pfuj, milyen büdösek ezek! — Nono, hölgyem, csak ne ítélkezzen! — hurrogta le egy alacsony, ápolt küllemű férfi. Haja szürkére festve, és még ebben a hőségben is esernyőt szorongatott. — Magának nincs orra? – háborodott fel az egyik divatlány, homlokára operált ezüstholddal. — Ne aggódjón, érzem a szagokat, ám mindenkinek elidegeníthetetlen és alkotmányos joga, hogy ha akar, büdös legyen! Ez, ha nem tudná, a demokrácia villamosa… — Ön elég furcsán értelmezi a demokráciát… — szólt vissza egy narancssárga ruhás férfi, alkarján esztétikusan olvadt egymásba a fekete pikkelyes fém és az eredeti bőr. — Nem tudom, ön hogyan értelmezne egy ötven éve elavult rendszert, de… — folytatta volna szürkehajú, ám ekkor a kocsi hátsó végéből egy reklámember kezdett kiabálni: — Kedves Utasok! Szavazáskor vegyék figyelembe, hogy az Adio Chio Mio pizzahálózat termékbemutatót szervez a Senna téren. Ingyenkaja mindenkinek! Az „ingyenkaja” szóra nem csak a szatyrosok rezzentek meg. — Átkozott demagóg! Manipulátor! — a szemben ülő bácsi dühösen felpattant a székről. — Egy percig sem maradok itt tovább! Fortyogva szállt le a Nyugatinál, szinte azonnal leült valaki a helyére. A villamos tovább zötyögött a Margit sziget felé. Egyszer csak kiáltozni kezdtek a kisdiákok, oly kétségbeesetten, hogy felálltam és közelebb mentem, hátha segíthetek. Láttam, semmi baj, csak a nagy tömegben valaki fellökte a tanítónénit. Szerencsére a rúgásálló „C” modellek közül való volt, nem sérült az armatúrája. A gyerekek szuszogva talpra állították a 80 cm magas Tanito.Neni.C típusú önjáró robotot, és visszakapcsolták. Azonnal duruzsolni kezdett: tettenérés… helyszínelés… igazságszolgáltatás... Francba a kíváncsiságommal! Már is a helyemre ültek. Mi lesz, ha a Jászai Mari térnél megfordul a szavazatok aránya? Órákig zötykölődhetek ide-oda a megállók között. Kerestem egy szavazógombot és úgy izgultam, mint a rulettasztalnál: piros–vagy–fekete, piros–vagy–fekete, piros… Piros! Igen, mi győztünk, irány a Moszkva, irány a Margit sziget! Amikor a hídra gördültünk, elment az áram. Megingott alattam a padló, majdnem elestem. Kialudtak a fények. Ez hát az áramszünet? A szüleim mesélték, hogy a városra zuhant egy lebegő szélerőmű-telep, még a hatvanas években. Akkor fél napra megállt az élet… Most azonban tudtuk, ez is része a játéknak. Hamarosan sárga autók érkeztek villogva, szirénázva. Munkások szálltak ki fürgén, és néhány perc alatt megjavították a vezetéket. Minden teljesen élethű volt, mintha századunk első éveibe csöppentünk volna vissza: üzemzavar, retró ülések, ósdi kapaszkodók és a szavazás… – Nagyszerű ez a mozgó villamosba épített demokrácia-szimulátor! – gondoltam, már a Margit sziget árnyas fái alatt sétálva. Egyetlen dolog nyugtalanított csak: az ingyen pizza. Lehet, hogy mégsem itt kellett volna leszállnom? Ürmös Attila