A Lomtár Jim érezte, ahogyan lecsúszik testéről a vékony takaró. Ennek ellenére meg sem moccant, pedig tudta, hogy digitális ágya megkezdte a szokásos ébresztést. Azonban szemernyi kedve sem volt kinyitni a szemeit. Hiszen olyan szép álma volt. Méghozzá egy rendes, igazi álma. Nem az afféle mesterséges, beprogramozható álom, amit ma már minden átlagos hálószobában beállíthatott volna magának. Valóban álmodott. A kép, amit csukott szemmel látott, megmosolyogtatta. A régi házában járt, a faragott támlás ágyán üldögélt, körülötte pedig ott volt az egész kissé dohány- és könyvillatú berendezés. A fából készült polcok, a megtört gerincű, sárgult kötetek, az ősréginek számító laptopja és a néha megakadó CD-lejátszója. Micsoda emlékek, gondolta… Ebben a pillanatban felharsant az a bizonyos kellemes női hang: „Jó reggelt, 29/a!” Jim felült. A „29/a” megnevezés ugyanis neki szólt. A hasonló bérlakások ugyanis mindig házszám szerint szólították lakóikat. Jim persze beállíthatta volna saját nevét, de minek. Nem igazán akart efféle személyes kapcsolatot ezzel a bádogdobozzal. „Bádogdoboz” – Csak így nevezte a lakását. Bár a konzervdoboz is találó lett volna… „29/a, kérem, hagyja el az ágyát!” Jim felállt. Az ágy elnyelte a párnákat, és lesüllyedt a padlóba. A helyén megjelent Jim háromdimenziós holografikus mása. Kócos, őszülő haja a szemébe lógott, csíkos pizsamájával pedig sehogyan sem illett a fémszürke berendezésbe. Jim jól megnézte tükörképét, ami hirtelen ruhát váltott, majd fésült és rendezett lett. A hologram felett az „1. összeállítás” felirat villogott. A Bádogdoboz tovább tolmácsolt: „Kérem, válassza ki a mai napi viseletét!” A kép megint váltott, majd megint és megint… Jim szenvtelenül nézte a felkínált lehetőségeket. Aztán rendre elvetette őket… Az intelligens bőrként működő kék kezeslábast és a viselő hangulatához igazodó színű ballonkabátot is. Jim elfordult, s kettőt kopogott a szemközti, sima, fémmel borított falon. -Ma inkább magam öltöznék – dörmögte kedvtelenül, és a kopogásra kinyílt beépített szekrényből kiemelt egy kopott, barna öltönyt. Míg magára vette régimódi ruháit, addig az időzítővel ellátott konyhapult kiemelkedett a padlóból, s hozzálátott a reggeli elkészítéséhez. Néhány perces zümmögés, csörrenés és kattogás után az asztalon megjelent valami pirítós-kinézetű valami vajkinézetűvel a tetején, s mellette egy pohár gyümölcslészerű folyadék. Jim elhúzta a száját. Nagyjából ugyanis minden étel így nézett ki. Jobban mondva nem étel, hanem „tápanyag”. De tartalmazott mindenféle biológiai anyagot és izét, amit az orvosok fontosnak tartottak… Jim ezzel vigasztalta magát, és gyorsan bekapta a sült kolbász-ízűnek képzelt „tápanyagot”. -Fürdő! – motyogta teli szájjal, és erre az ágy helyére leereszkedett a tiszta, hófehér, fertőtlenítő szagot árasztó vizesblokk. Jim elintézte a szokásos reggeli procedúráit, majd egy darabig elnézte a plafonba emelkedő fürdőszobát. Miután úgy ítélte, hogy teljesen elkészült, felkapott egy poros, fekete kalapot, s tapsolt kettőt. A konyhapult, a szekrény, az asztal, mind visszasüllyedt eredeti helyére. Jim nagyot sóhajtott… A lakás belülről tökéletesen sima volt… mint egy kocka belülről. „Viszontlátásra, 29/a! Jó munkát kívánok!” – zümmögték negédesen a falakba épített hangszórók. -Viszlát… Bádogdoboz! – felelt Jim dühösen, s megpróbálta becsapni az ajtót, ami azonban biztonságos, lassú döccenéssel tért vissza a helyére. A zár kattant, a riasztót jelző piros pont villogni kezdett. Jim kilépett az utcára. A Várost fedő üvegkupolán nagy, zöld kivetített kijelző tájékoztatott a legfontosabb információkról. Jim felnézett. „2078. 04. 03. hétfő - 5 óra 34 perc” Éppen kelt fel a nap. A hideg fény visszaverődött a magas irodaházak üvegfaláról. Az utcalámpák kialudtak, és lesüllyedtek a járda mélyedéseibe. Lassan megindult az élet. A felső légsávokban megjelentek a munkába indulók magasba emelkedett járművei. A „földszinten” már csak az úgy nevezett „lebegő vonatok” közlekedtek. Jim tekintete elidőzött a fel- és leszálló utasokon. Sosem értette, miért vonatnak hívják. Valószínű, aki elnevezte, nem látott még eredeti vonatot. Az egészet zöld, algaszerű, oxigéntermelő növények borították, így inkább hasonlított egy tekergőző hernyóra… Gondolataiból hangos vihogás zökkentette ki. Egy csapatnyi vonuló tizenéves mutogatott rá, mint valami cirkuszi különszámra. „Nézzétek! Ott jön a bolond Kalapos!” – ilyesmiket kiabáltak. Jim már fel sem figyelt rájuk. Egyébként mindig így hívták: „Kalapos”. Régimódi öltözéke miatt. Pedig az semmiképp sem volt szokatlanabb, mint Jim számára a színes szoknyákban mászkáló fiatal fiúk. De mit tehet? Férfi és nő közt egyenjogúság van, hát ha a nők hordhatnak nadrágot, a férfiak is szoknyát… Egyértelmű… Jim otthagyta a kacagó társaságot, továbbsétált az égbe nyúló fém – és üvegszínű épületek között, s befordult egy eldugott zsákutcába. Az út végén, a toronyházak tövében feltűnt egy igazán furcsa épület. Nem illet a Város általános képébe. Először is nem volt emeletes, tetejét kopott cserepek fedték, és faláról némiképp mállott a vakolat. Az ablaktáblák zárva voltak, a robosztus faajtót cirádás kilincs díszítette. A bejáratnál kézzel festett tábla lógott: „Talált tárgyak osztálya” Jim szeme felvidult. Elfordította a kulcsot a zárban, az hangos kattanással kinyílt, és feltárult Jim saját kis birodalma, ahogyan ő nevezte: a Lomtár. Ide kerültek a régi limlomok, a leselejtezett és elveszített kacatok, a tárgyak, amik már senkinek sem kellettek. Csak Jim őrizte, óvta, sőt mi több szerette őket. Ő volt a lomtáros. Mindig vigyázott, hogy ezt a kis zugot elzárja a terjedő hipermodernitás elől. Jim a falhoz lépett, kitapogatta a kapcsolót, s felkapcsolta a világítást. A jó öreg manuálisan működtethető világítóberendezés… Ritkaságnak számított. A fénycsövek lassan, villogva melegedtek be, s bevilágították a labirintusnak tűnő polc- és dobozrendszert. Jim átsétált antik íróasztalához, és bekapcsolta egyszerű, múzeumi darabnak tűnő számítógépét. Ásítozva várta, hogy az ősöreg Windows lassacskán betöltsön. Ezalatt egy csészét lökött a kávégépbe, s elnézte, amint a fehér porcelán megtelik a fekete nedűvel. Ilyet bizony nem ihatott akárhol. Ugyanis a „fitt kávé”, amit kapni lehetett, minden volt csak kávé nem. „Egészségesebb, mint az eredeti”- mondták rá, miután koffein- és egyéb hatóanyagtartalmát mindenféle szintetikus hozzávalóra cserélték. „Ugyanolyan, akár a régi! A legjava megmaradt!” – hangoztatták a reklámok. Hát persze, gondolta Jim, csak a kávé tűnt el belőle. Kivette a csészét, s örömmel kezdte szürcsölgetni megszokott feketéjét, mikor az ajtó megnyikordult, és feltűnt a küszöbön egy aprócska, szöszke kislány. Göndör fürtjei vállára omlottak, nagyra nyílt, kíváncsi kék szemei a magas polcokat kémlelték. -Csókolom, bácsi! – köszönt csilingelő hangon, mikor tekintete megállapodott az asztal mögött ülő meglepett férfin. Jim köhintett, kilépett az asztal mögül, és leguggolt szemben az apró jelenséggel. -Szerbusz, kicsi lány! Hát téged mi szél hozott erre? -Itt vannak az elveszett dolgok? – kérdezett vissza igazán komolyan. -Igen – bólintott Jim. – Idekerül minden, amit valaki elveszített. -És nem hiányoznak azoknak, akik elvesztették őket? -De igen. Egy ideig. Aztán elfelejtik őket, újabbat vesznek belőlük. Majd azokat is elhagyják, és végül az idők során mindenféle kerül ide, amit már senki sem keres. -Téged sem keres már az, aki itt felejtett? – faggatta tovább a kislány. Jim felkacagott, aztán egy kicsit megtorpant. Végülis ő is csak egy itt felejtett régiség, akit már senki nem keres… -Engem nem veszítettek el… - mondta bizonytalanul, hangja kissé elcsuklott. – Én vigyázok az elveszített dolgokra. -Akkor ezentúl rám is te fogsz vigyázni? – A kislány szemeit Jimre meresztette, ám egy cseppnyi riadtságot sem lehetett látni benne. Sőt. Amint észrevette Jim pillanatnyi megdöbbenését, elmosolyodott, és elindult a legközelebbi polc felé. -Szóval eltévedtél? Akkor megkeressük a szüleidet. Hogy hívnak? De Jim nem kapott választ. Helyette az asztalon zümmögő számítógép kezdett hangos csipogásba. A lány szeme felcsillant, és rögvest odaszaladt a sosem látott masinához. -Mi ez? –kérdezte izgatottan. -Ez a számítógépem. Kissé régi ugyan, de nekem megteszi. -És miért csipog? Beszélgetni szeretne? -Úgy is mondhatjuk – nevetett Jim. – Üzenetem jött – tette hozzá végül, és bezárta a figyelmeztető panelt. -Nem olvasod el? – kérdezte ijedten a kislány. -Nem. Előbb megkeressük a szüleidet. Már biztosan nagyon aggódna érted. -De olvasd el! Mert ha nem, biztos szomorú lesz a géped, hogy nem beszélgetsz vele… Én is szomorú lennék. Kérlek, olvasd el! – kérlelően meredt Jimre, majdnem könnybe lábadtak a szemei. Jim nem tudott mit tenni, leült a gép elé, megnyitotta a levelet, és olvasni kezdett. „Tisztelt Mr. Davis! Sajnálattal közöljük, hogy 2078. 04. 04-től kezdődően munkaviszonyát felfüggesztjük. Emellett ezúton tájékoztatjuk, hogy a munkahelyéül szolgáló objektum 2078. 04. 04-én, reggel 6 óra 15 perckor lebontásra kerül. Az iroda helyére modern, a Város esztétikai képébe jobban illő épületet tervezünk, amelyben munkáját praktikusabb és korszerűbb gépsor veszi át. Megértését köszönjük! A Városi Főhivatal” Jim újra átolvasta a küldeményt. Hátradőlt, levegőért kapkodott. Meglazította nyakkendőjét, s arcát a tenyerébe temette… -Tudtam, hogy ez lesz… Előbb-utóbb ennek is meg kellett történnie. De… A fenébe is… - Jim idegesen felpattant a székről, és járkálni kezdett. – Naná, hogy köszönik a megértésemet! Én megértem, hogyne… Mert a gép korszerűbb és praktikusabb, mint az ember… És nincsenek tekintettel semmire. Nekem ez a hely a mindenem… Reményvesztetten rogyott le újra a székre, ekkor vette észre mellette álló megszeppent lánykát. -Mi a baj, bácsi? Te is elveszítettél valamit? – kérdezte szomorúan. Jim keserű mosollyal megsimogatta a szőke fejet, s közben nagyot sóhajtott. -Én is elveszítettem… mindent. Tudod, le fogják bontani ezt a házat. -És akkor nem vigyázhatsz tovább ezekre? -Nem. Akkor már nem. -Sajnálom – mondta a kislány őszintén. – Ezek a tárgyak a barátaid voltak? -Igen. Mindnek meg van a története… Látod itt ezt? – Jim előkotort egy lila pöttyös esernyőt, és a lány kezébe nyomta. – Tudod, mi ez? A lány a fejét rázta. -Ez egy esernyő. Akkor használták az emberek, amikor esett az eső, és nem akartak vizesek lenni. Akkor még nem volt üvegkupola a Város felett. Az utcán is eshetett. A kislány fel-alá járkált, s feje fölött pörgette az ernyőt. -Egy fiatal fiú hozta be, aki a vonaton találta. Behozta, hátha keresik. Aztán adott mellé egy darab papírt, amire ráírta: „Borúra derű, derűre ború – az esernyő mindig jól jöhet!” Azt mondta, ezt is adjam oda az esernyő gazdájának, ha eljön érte. -És eljött? -Nem. Sosem… - mondta Jim, s kivette az aprókezekből a még mindig vidáman forgó tárgyat. A kislány elkomorodott, körülnézett, és odaszaladt az egyik polchoz. Addig ágaskodott, amíg elérte az apró homokórát. Ragyogó arccal szaladt vissza Jimhez, aki még mindig az esernyő pöttyeire meredt. -Nézd csak! Nézd! – kiabálta lelkesen. –Ilyen van apukám időgépén is! Elvihetem? Nekem adod? -Persze – vágta rá Jim gépiesen, aztán felkapta a fejét, mint aki csak most fogta fel, hogy mit is hallott. -Miket beszélsz, kicsi lány? Időgép? –bukott ki Jimből a kérdés. -Bizony! – válaszolt hetykén. Kis fejét megemelte, büszkén kihúzta magát. – Az én apukám feltaláló. És feltalálta az időgépet! -Komolyan mondod? – kételkedett Jim. –És hol dolgozik az apukád? Jim nem tudta elképzelni, hogy létezik még „feltaláló”. A technikai újításokat ugyanis nagy cégek titkos tervezőosztályain fejlesztették ki. -Otthon – felelt a lány, s szemei kis sértődöttséget tükröztek. – És tényleg van időgépe. Meg is mutatom, ha nem hiszed el. Elkísérsz hazáig? Jim elgondolkodott. Valóban létezhet ez a gép? Hiszen annyi mindent kitaláltak már. Miért ne lehetne ez is igaz? És ha az?... Akkor kipróbálhatná, és visszamehetne az ő szeretett múltjába… Lehetne egy kis lakása. Olyan igazi, dohány – és könyvillatú szobákkal… És újra ő lehetne a lomtáros… És… Jim arra lett figyelmes, hogy a kislány a zakója szélét ráncigálja. -Bácsi, szeretnék hazamenni. Hazakísérsz? -Igen, persze. De mondd csak, hol laksz? – kérdezte Jim az új ötlettől felvillanyozva. Ekkor valaki kopogtatott. Jim ajtót nyitott. Egy ziháló, kócos férfi állt előtte, hosszú szövetkabát és kockás sál volt rajta. Homlokáról letörölte a verejtékcseppeket, s rekedten, kétségbeesve szólt. -Jó napot!... –dadogta. – Bocsánat, hogy zavarok, én csak… Nem látott egy kislányt? Szőke, göndör haja van, és kb. úgy ekkora – mutatta kezével.- Nem tudom, hogy hol kereshetném még. Már mindenfele jártam. Gondoltam itt még megnézem, hátha ide jött be. Ez is olyan cserepes ház, mint a mienk… - a férfi alig vett levegőt, úgy hadarta el a mondandóját. Most segélykérően nézett Jimre, aki csak szélesen mosolygott. Hátulról örömteli kiáltás hangzott, s a szöszke lány már ott is volt apja karjaiban. -Képzeld, apu, ez a bácsi vigyázott rám, mert ő vigyáz az elveszett dolgokra… -mesélt a kislány nevetve. -Igazán köszönöm! Nem is tudom, mit mondjak. Tudja, ő az én mindenem… - a férfi hálásan nézett. -Megértem – rebegte Jim. A Lomtár jutott az eszébe, és az, hogy másnap csak egy halom tégla marad belőle. Ekkor agyába tolakodott az időgép képe… -Akkor mi mennénk is. Kislányom, köszönj szépen! – a férfi már nyitotta az ajtót. -Egy pillanat, kérem, várjon! – a férfi kíváncsian Jimre meredt. – A lánya azt mondta, hogy ön feltaláló… És hogy van egy időgépe… Jim félve tette fel a kérdést, félt, hogy nagy butaságot kérdez. A férfi azonban kissé zavart képet vágott, visszalépett az ajtóból, és letette karjából a kislányt. -Igen kérem. Valahogy így van. Időgépnek mondható. De nem tudom, hogy valóban működik-e. Én magam nem próbálhatom ki. Itt a lányom, ugye, vigyáznom kell rá. Én nem mehetek… Más pedig nem nagyon hitt az ötletemben. Senkit nem találtam, aki vállalta volna a kockázatokat. De nem haragszom ezért, megértem őket. – szabadkozott. Jim egyre fokozódó izgalommal hallgatta. Fejében megjelent a régi lakásának képe, a Lomtár, és annak elveszett tárgyai, amit valaha régen mindennap használtak. És ő ezt talán megláthatja… Talán a jövő nagy találmánya segítheti vissza a múltba. Ez a gondolat megmosolyogatta. Jim a feltalálóra nézett, és kézfogásra emelte a kezét: -Jim Davis vagyok. Uram, megtalálta az embert, akit keresett!” Markó Anita