A 2078-as Nagy Kaméleonháború Hónapok óta tart a kaméleonháború. Először a brookesia minima, a pöttöm kaméleon tetemei jelennek meg a város utcáin. Tízezrével hevernek az aszfalton a halott kaméleonok. Szerencse a bajban, hogy ez a fajta kicsire nő, legfeljebb 3 centiméteresre, így zavart nem okoz a holttestek látványa. Csak a köztisztaságiak káromkodnak. A következő, amelyik fajtának a hullái a város terein, a parkokban vagy a járdán feltűnnek, az a brookesia tuberculata, a púpos kaméleon. Sokezer halott púpos kaméleon, mindenfelé. A köztisztasági vállalat emberei serényen dolgoznak. Az igazi pánik később keletkezik. Akkor, amikor egy furcifer oustaleti, vagyis fáncsúszó kaméleon holttestére bukkannak kora reggel a fővárosban, Antananarivóban. Ez a fajta 70 cm-re is képes megnőni, így elég nagy ahhoz, hogy feltűnést keltsen. Aznap, amikor hivatalosan elkezdődik a kaméleonháború, a fővárosban 50 fáncsúszókaméleon-tetemet szednek össze estére a köztisztaságiak. Madagaszkáron, persze, a kaméleon önmagában nem okoz senkinek meglepetést, olyan sok van belőlük. De a tény, hogy a sokszázezres nagyvárosban mindenfelé kaméleonok hullái hevernek, általános megdöbbenést vált ki. A köztársasági elnök, Marc Ravalomanana este megjelenik a közszolgálati televízió vezető csatornájának híradójában, bejelenti, hogy a kaméleonok háborút vívnak egymással. Az elnök zavartnak tűnik. Arról beszél, hogy a felkért szakértők is tanácstalanul állnak a jelenség előtt, senki nem tudja, miért is támadnak egymásra ezek az egyébként jámbor állatok. Óvatosságot kér mindenkitől. Azt javasolja, senki ne menjen a kaméleontetemek közelébe. A kérdésre, hogy esetleg valami fertőző betegség, netán a veszettség sajátos változatával állunk-e szemben, kitérő választ ad. Továbbra is azt hangsúlyozza, hogy senki nincs veszélyben. A helyzet romlik. Bármennyire lelkiismeretesen dolgoznak a köztisztasági vállalat emberei, nem lehet nem észrevenni a kaméleonhullákat. Mindenütt ott vannak, a családi házak udvarában éppúgy, mint a nagyobb közlekedési csomópontokban, a köztereken, az utcán. Mindegyik fajtából találnak elhullott példányokat, így furcifer pardalist, párduc kaméleont, amelyik 55 centiméterre is képes megnőni, furcifer labordit, lengedező kaméleont, amelyik a maga 15 centijével hasonló nagyságú, mint a chamaeleo minor, a kicsi kaméleon, amelyikből szintén találnak. Összeszednek 38 centis rövidszarvú kaméleont, 18 centis levélutánzó kaméleont, van a holttestek között furcifer balteatus a maga 30 centiméterével, és 10 centis furcifer campani is. A legborzasztóbb a holttesteken ejtett sebek látványa. Különösen a nagyobb példányokon látszik a brutalitás nyoma, ahogy a kaméleonok egymást torkon ragadják, vagy ahogy a lágy, alhasi részeket szétharapják. Hiába az elnöki szó, a lakosság pánikba esik. Sokan még az utcára sem mernek kilépni, több helyen rendkívüli szünetet rendelnek el az iskolákban, a tehetősebb családok pedig útra kelnek, hajóra, repülőre szállnak, remélve, hogy máshol, idegen földön ismeretlen ez a különös mészárlás, amit az elnök, televíziós beszédében, kaméleonháborúnak nevezett. * Nem tudom, hol van van, de tudom, hogy itt van, valahol, körülöttem. Leülök egy padra, próbálok észrevétlen maradni. Meghúzom magam, ahogy azt általában a kivégzésre váró öregemberek teszik. Mellettem, a földön, egy lengedező kaméleon fekszik. A feje enyhén elvált a törzsétől, megfeketedett vér körülötte. Meg legyek. Lilás potrohú döglegyek. Csak ülök a padon. Várok. Elképesztő méretű pálmafákat telepítettek ide, a parkba. Kényelmes megfigyelőállást lehet kialakítani bármelyik mögött, így távcsöves puskájával bárki célba vehet. Mert távcsöves puskája biztosan van a kollégának, akinek én csak egy megoldandó feladat vagyok. A Központ ilyenkor kiutal egyet. Én is kaptam annak idején. Olyan jó negyven évvel ezelőtt. Amikor ez az egész elkezdődött. Ez az új típusú népességszabályozás. Megjegyzem, akkor sem voltam már olyan nagyon fiatal. Éppen három hete vettem át az ajánlott levelet. Az állt benne, hogy felvettek a listájukra. Nem túl nagy meglepetés, sejtettem, hogy így lesz. Persze, a listára előbb-utóbb mindenki rákerül. Azt is világosan megírták, hogy nincs időpont, nincs kivitelezési mód. És azt sem lehet tudni, ki kapja meg a feladatot. Tudomásul veszem. Nem fellebbezek. Van bennem annyi méltóság, hogy nem kopogtatok hivatalok ajtaján, és nem kérdezem meg, miért pont én, és miért pont most. Ostobaság lenne megkérdezni. A tény az tény. Végül is 110 éves vagyok. Tulajdonképpen, nem érdekel. Megértem, és elfogadom, hogy ennek be kellett következnie. A megfelelő szelekcióra szükség van. Annak idején, negyven évvel ezelőtt én is részt vettem mind a kiválasztásban, mind a kivitelezésben. Akkor sem voltak aggályaim. Most sincsenek. * A Központ mindazoknak, akik a listán szerepelnek, különböző kedvezményeket biztosít. A kedvezmények közül az utazás a legnépszerűbb. Vannak, akik áruvásárlási kölcsönt vesznek igénybe, különösen azok teszik ezt, akiknek népes családjuk van, és így akarnak gondoskodni szeretteik jövőjéről. Én nem. Nem akarok gondoskodni senkiről. Várom, hogy túl legyek a dolgon, várom, hogy végre megtörténjen. * Mindennap lesétálok a parkba. Valamiért azt hiszem, hogy ez a park alkalmas helyszín az ilyesmire. Egy hete vagyok itt, Antananarivóban. Amikor felvettek a listára, akkor olvastam a kaméleonháborúról. Valamelyik napilapban írtak róla. Azt írta a tudósító, hogy a kaméleonok túl sokan vannak Madagaszkár szigetén, ezért egymást irtják. És hosszan és visszatetszően moralizált azon, hogy milyen kegyetlen az állatok világa. Elolvastam a cikket, aztán érdeklődtem a hivatalban, hogy valóban van-e jogom utazni. Hogy igaz-e, hogy a kollégák már külföldön is képesek megoldani a listára kerültek megfelelő szintű ellátását. Azt mondták, igen, a célszemélyt bárhova képesek követni, és az adott utasításnak megfelelően minden probléma nélkül kivonják a forgalomból. De, hívta fel a figyelmemet a hivatal kedves munkatársa, egy vonzó, húsz év körüli, filigrán, szőke nő, a hazaszállítás, vagy az esetleges helyben temetkezés költségeit nem tudják átvállalni. Majd érdeklődött, hogy ezt így elfogadom-e. Azt válaszoltam, igen, és hogy engem nem nagyon érdekel, hol is vagyok eltemetve. Ezen kicsit csodálkozott a kedves hivatali nő, aztán vállat vont. Aláíratott velem egy papírt, hogy külföldről nem kérek hazaszállítást, és hogy tudomásul veszem, hogy a helyi állami temetkezési vállalat gondoskodik rólam, abban az esetben, ha nincsenek hozzátartozóim, akik állnák az esetleges extra költségeket. Mindent aláírtam. Aztán ideutaztam, Madagaszkárra. * Éjszakánként nem tudok aludni. A kaméleonok túlságosan hangosak. A szálloda kertjéből minden éjjel véres leszámolás hangjait hallani. Dulakodás zaja, már-már emberi sikolyok hallatszanak, ezért panaszt is tettem az igazgatóságon. Nem lenne semmi probléma, ha működne a légkondícionáló, és nem kellene ablakot nyitni. Mondom, éjjel nem tudok aludni, nappal pedig csak céltalanul sétálgatok a városban. Várom, hogy végre megtörténjen. Persze, erre számítani lehetett. Mondta a hivatalban a nő, hogy néha vannak fennakadások, különösen, ha ilyen távoli országot választ az ember. Meg kell találni a vállakozót, aki azért a kevéske térítési díjért hajlandó erre az útra, és végrehajtja a feladatot. Mindezért kérte az elnézésemet. Megértem, hogy nem könnyű megfelelő embert találni, dolgozni senki nem szeret, de, persze, türelmetlen is vagyok. Kerülgetem itt, Madagaszkáron, Antananarivóban, a kaméleontetemeket, és valahogy nagyon elegem van már mindenből. * Épp a polgármesteri hivatal előtt állok. Itt, a hivatal előtti parkban két fáncsúszó kaméleon küzd egymással, látványos harcukat izgatottan bámulják az összeverődött járókelők. Két kifejlett példány. Az egyik, a nagyobbik, a pofájával torkon ragadja a másikat, úgy próbálja azt leszorítani. Hegyes fogai keresik a nyaki ütőeret. A járókelők között feltűnik egy géppisztolyos, bőrdzsekis férfi. Feltűnő jelenség, látszik, hogy idegen errefelé. Váratlanul találkozik a tekintetünk. Azt hiszem, ő az én emberem. Petőcz András