Az utolsó napon Kint erősen sötétedett, a színek kifakultak. A férfi odacsoszogott a kályhához, és fel-tette a platnira a kopott teáskannát. Pár apró gallyal alágyújtott. Kezeit odatartotta a tűz elé, fázott. Az ablakokon húzott be a hideg, pedig egykor azt hitte, a trópusokon csakis meleg le-het. Gyermekkorában milliárd számra rohangáltak körülötte az emberek. Az életük könnyű volt, minden munkát elvégeztek helyettük a gépek. Neki is ott volt Gépanya, aki vigyázott rá, és mindig megmondta, mit kell tennie. Egy gyönyörű napon fényesen villogott valami az ég alján, majd óriási gombák nőttek az égre. Gépanya attól a pillanattól kezdve nem mozdult többé. A férfi hiába kérdezgette, mit kell tennie, nem válaszolt. Később az emberek megbetegedtek. Kihullott a hajuk, s a testük tele lett furcsa sebek-kel. Az orvosok egy ideig még kezelték őket, majd ők is megbetegedtek. Végül mindenki meghalt, csak ő nem. Egy ideig temette a halottakat, de mikor már túl sokan lettek, a karjaiba vette Gép-anyát, és elmenekült a városból. Az igazi anyja hegyi házában húzta meg magát. Sokáig konzerveken élt, mert vadászni is hiába ment. Az emberekkel együtt eltűntek az állatok is. Csupán néhány rovarfaj maradt, de azok nem voltak jó ízűek. Maradtak a zöld-ségek, a gyümölcsök, és a konzervek. Ez idő tájt vette észre, hogy a fák gyorsabban nőnek. El is újságolta Gépanyának, ő azonban néma maradt. Évek múlva merészkedett vissza a városba. Minden szürke lett. A házak, az utcák, még a növények is, amelyek annyira elburjánzottak, hogy szinte mindent elleptek. Napokig járta az utcákat, hátha összefut egy régi ismerőssel. Annyira szeretett volna már embereket látni, de nem volt ott senki, csak a mozdulatlan, poros Gépanyák és Gépapák. Amikor már nagyon hiányzott neki az emberi szó, kitalálta, hogy eljátssza a találkozást. Egy kirakat elé állt, és gondosan letörölgette. A tükörképét meglátva először üdvözölte az idegent, majd órákig elbeszélgetett vele. Ezt olyan sokszor tette meg, ahányszor csak kedve támadt egy kis csevejre. Este visszatért a hegyekbe, és mindenről beszámolt Gépanyának. Ő csendesen hallgatta. Évekkel később elfogytak a konzervek a boltokból, s egyre messzebb kellett mennie, ha enni akart. Nemsokára ráunt a magában beszélgetésre is. Nem volt oka maradni, ezért keresett egy nagyobb csónakot, beültette előre Gépanyát, majd ő is beszállt, s elindultak dél felé. Nem számolta a napokat, így fel sem tűnt, mennyire hosszú volt az út. A part mentén haladt, ám hiába kereste, nem tapasztalta jelét az életnek. Később beletörődött, hogy az embe-rek eltűntek. Ekkor már nem akart olyan helyen megállni, ahol bármi is emlékeztethette rájuk. Mindvégig a partok mentén haladtak. Ha elfogyott az élelmük, csak kikötöttek valahol. A férfi szedett egy kosár gyümölcsöt és zöldséget, s mentek tovább. Az időjárás nem kedvezett nekik, mindenütt hideg volt. A férfi nem tudta, csak érezte, hogy nagyon hosszú ideig vándorolt. Pár hét múltán melegedni kezdett a levegő. Itt már szívesen letelepedett volna, csakhogy mindenütt ott álltak a kis házikók. Valaha hidegebb éghajlatú lehetett a terület, mert mindegyikben ott voltak a kazánok, kályhák, s az udvarokon felhalmozott fa várta a hideget. A parttól nem messze látott egy kisebb szigetet, ahonnan tiszta időben felsejlett a szá-razföld. Ide épített magának egy házat, amely egyetlen szobából állt. Az első próbálkozása nem sikerült, összedőlt a kalyiba, még mielőtt elkészült volna. A második sem lett jobb. Arra gondolt, talán a hely miatt van. Megkérdezte erről Gépanyát. Ő mintha bólintott volna, ezért a férfi a sziget másik oldalán próbálkozott tovább. Végül sikerült egy házikót összeeszkábálnia. Éppen idejében. Másnap reggel iszonyú vihar jött, az egész szigetet letarolta. A viskó is csúnyán megsérült. A férfi újjáépítette, ám a harc a viharokkal nem ért véget, sőt csak most kezdődött. A fagy lassan elérte a szigetet is. Ahogy egyre hidegebb lett, úgy nőtt körülötte a víz-szint. Már majdnem ellepte néhány éve, aztán egyszer csak apadni kezdett. Tulajdonképpen örülnie kellett volna ennek, hiszen kezdett minden visszatérni a rendes kerékvágásba, mégsem volt boldog. Ugyan kivel oszthatta volna meg mindezt? Nem volt már senki sem. Gépanya is kezdett berozsdásodni. A viharok mindig tönkretették a házát. Mire kijavította, új vihar jött, és kezdhette előlről. Közben elfogyott az ennivalója, és fel kellett adnia a szigetet. Visszaköltözött a partra, az egyik épen maradt nagy házba. Azt választotta, amelyikből egyetlen másik ház sem látszott. Hamar rájött, hogy a nagy házban éppoly mozdulatlan minden, mint Gépanya. Néhány hétig elvegetált itt, azután továbbállt. Ismét betette Gépanyát a csónakba, ő is beszállt mellé, és evezni kezdett a part mentén. Megint sok nap telt el. Egyszer csak elfogyott a szárazföld. Akkor nekivágott a ten-gernek. Azt sem tudta, merre halad, csak úgy találomra evezett. Hosszú napokig tartott az út, s amikor elfogyott a vize, már csak dacból evezett tovább. Mielőtt szomjan halt volna vihar tört ki. A sűrűn zuhogó meleg eső nemcsak a kulacsát, de a csónakját is megtöltötte, csak nagy nehezen tudta elkerülni, hogy elsüllyedjen. A vihar másnapján pillantotta meg a Szigetet. Furcsa kiáltások jöttek felőle. Először azt hitte, hogy emberek kiáltoznak, a partra lépve azonban csak majmokat, madarakat, és mindenféle régen látott trópusi állatot talált. Leírhatatlan boldogság kerítette hatalmába, de azóta sok év telt el. A boldogság elmúlt, az állatok elfogytak, a meleg sziget kihűlt. A sarokban ülő Gépanya testét vastag rozsda fedte, mely lassan az arcát is elborította. Ő is nagyon megöregedett, vagy legalábbis így érezte. A tűz melege eszébe juttatta a régi boldogságot. A férfi úgy látta, Gépanya is moso-lyog, s ő visszamosolygott rá. Még akkor is mosolygott, mikor végleg elaludt. Egy órával később két sárga overallos alak lépett be a dülöngélő viskóba. A szőke odalépett a halotthoz. A bőréhez nyomta a műszereit, és felsóhajtott. – Ez lehetett az utolsó – mondta később csendesen. – Mindenki meghalt, őt kivéve. A csontjai semmiféle sugárzást nem jeleznek, mintha immunis lett volna rá. Szegény, milyen magányos lehetett! Furcsa, de az emberünk szellemi fogyatékos volt. A kromoszómáiban ér-dekes eltérés mutatkozik. Nézd csak! A Gépanyát vizsgáló barna hajú egyetértően bólogatott, miután megnézte az értékeket. – A személyi robotja gyermekfelügyeletre volt programozva, de a robbanásokkor fel-lépett elektromágneses impulzus kiégette az áramköreit. Fel nem foghatom, hogy volt képes egyedül életben maradni! Talán nem is értette, mi történik körülötte. Hogy is érthette volna! Az atomrobbanások kimozdították a bolygót a körpályájáról, és a tengelye is elmozdult. Mi-csoda átalakulások történhettek itt! Még egy ép embernek is elég lett volna elviselni mindezt, hát még neki! Ki tudja, min ment keresztül! A távolból kürt harsant. A két overallos alak összeszedte a műszereit, és némán elin-dultak a fektetett lencse alakú űrhajó felé. Lovasi Tünde