70 év múlva a világ Az időnek is borús hangulata van, hisz már megint esik. Nem nyúlok ernyőért, a kalap és a tisztkabát vízhatlan. Nem zavar az eső, csak elszomorít. Még most, felnőtt férfiként is könnybe lábad a szemem. Pedig hat éve már. A szívem sajdul bele ahogy az esőcseppek végigfutnak a fehér márvány vésetein. Rebőkné Kovács Eszter, született 2020. Március 10-én, elhunyt 2072. Június 25-én. Emléke velünk él. Élt 52 évet. 52 évet. Pedig a mai világban az emberek akár százötven évet is megélnek. Már aki meg tudja fizetni… de egy közlekedési balesetre nem számít senki előre. Fájdalmas sóhajjal rakom a csokor virágot a sírra. - Búcsúzni jöttem anya. Büszke lehetsz rám, végeztem az akadémián. Zsolt hajóján fogok szolgálni, és így egy jó ideig nem jutok újra ide…Hiányzol… A beálló csendben utat talál a csípős téli hideg tagjaim felé. Nem is csoda, 2 fok van januárban, évtizedek óta nem volt ilyen hideg. Sötétedik, indulnom kell. Miután leszáll az éj nekem sem biztonságos, hiába a szolgálati fegyver és az egyenruha, rajtuk az Uniós sereg emblémája, keresztezett kardok előtt a fehércsillagos kék pajzs. Hiába, az évtizedek alatt a bűnözés sosem látott méreteket öltött. Budapest egyes részeit nappal is a bandák uralták. Túl nagy már a szakadék gazdag és szegény között. Az egyetlen szabadulási lehetőség a sereg, vagy egy a ritka állami ösztöndíjak közül. Én már csak tudom, hisz így kerültem az akadémiára. Rácsozott ablakú, páncélozott járőrautó hajt el mellettem. Kopott fehér festésén a RENDŐRSÉG felirat nagy része hiányzik. A benne ülő négy rendőr a flotta sólymát és a tiszti rangjelzést látva kalapomon, szinte egyszerre bólint. Karbid mellény mindegyiken, a kezükben könnyű géppuskák. Miközben visszabólintok, szinte érzem magamon a tapogató sugarakat, és tudom, a Glock a bal oldalamon csak úgy ragyog az általuk látott világban. A budai városrészekben biztos nem lát ilyet az ember. Igaz ott nem lehet egy nyugodt perce sem a térfigyelő kameráktól. Az autó elektromos motorjának gyenge zümmögése elhal, ahogy befordul a következő sarkon. A kerület széléig gyalog megyek, itt bérelek egy városi robogót. Tenyeremet az egyik garázsfülke ajtaján lévő zöld felületre rakom. A gép ellenőrzi a számlám és leemeli a szolgáltatás alapösszegét és csak ezután nyitja ki a fülkét. Aki nem rendelkezik beépített nanorendszerrel a mai világban, az nem is számít állampolgárnak, hisz még szavazni is ilyen úton kell. Tulajdonképpen így a szegényebb rétegtől elvágták a beleszólás lehetőségét a politikai életbe. Mert az eljárás, amivel beépítik elég költséges. Nekem a sereg állta, és én többet is kaptam, mint egy normál állampolgár, hisz egy hadihajó kormányzása nem egyszerű. Kis szürke, egyszemélyes, fedett háromkerekű fogad bent. Ajtaja nyitva, indulásra kész. Ahogy elindulok vele, elindul a számlázás. A fedélzeti számítógép tudatja velem, mint a többi kijelzőt, ezt is látóteremben jeleníti meg. Csatlakozok az esti forgalomhoz. Megadom az úticélt és hátradőlök, pedig szeretek vezetni, de most valahogy nincs hozzá hangulatom. A kis jármű duruzsoló motorhangja nyugtat. Mint minden, ez is elektromos. Az olaj születésem előtt három évvel fogyott el. Jobban mondva, már nem volt elég az emberiség szükségleteihez mérve. Mindenki hitte, hogy az olajcégeknek befellegzett, pedig csak a kapitalizmus nagy igazsága lépett működésbe. A tőke nem vész el csak átalakul. Mosolygok magamban. A cégek még utoljára jól megszedték magukat a nagy olajválságon, azután beléptek az energiaiparba a többtucat fúziós reaktorral, amit addig a világ több pontján építettek. Legalább az energiával nem volt gond. Olcsó lett és mindenki számára elérhető. Oroszország is örülhetett, hogy előbb vetette be magát az Unióba, mint hogy elfogyott volna alóluk a gáz, amivel „hatást gyakoroltak” a döntésre. Az együttműködés gyümölcsözőbbnek bizonyult, mint hitték. Az oroszok szolgáltatta hatalmas ember- és nyersanyag, valamint szabad piac óriásit lendített a szövetséges államokon, míg a pályázatok és a nyugati befektetők felvirágoztatták az újonnan belépőt. Így a nyersanyagválság után nem volt kérdéses az oroszok tagsága és vezető szerepe. A ’60-as évekre az Unió már óceántól óceánig húzódott, uralta a Földközi tenger egészét, és kulturális sokszínűsége és időnkénti széthúzása ellenére is jelentős gazdasági erőt képviselt még Kína ellenében is. Bár a bürokráciát, mely a kezdeti időkben eléggé visszafogta a közigazgatást, a helyes működés érdekében durván meg kellett kurtítani, a Brüsszeli tanácsban hetente így is több, mint száz ember ült össze. A szövetség megszilárdításának idején, az oroszok belépése utáni évtized központosításainak megkezdésekor Anglia kilépett, függetlenségük védelmére hivatkozva. Vicces, hogy a válság alatt gyorsabban csatlakoztak az USA-hoz, mint Kanada vagy Mexikó, így birtokolva azóta is a megtisztelő ötvenegyedik állam címet. Igen, Amerika hatalmas vonzerőt jelentett a század elején vívott olajháborúk után felhalmozott készleteivel, mely még további három évre volt elegendő számára és csatlós államai részére, megkönnyítve ezzel az átállást. Területét és piacát is duplájára emelte, de ezzel együtt gondjai is megsokszorozódtak. Kína gazdaságilag behálózta Ázsiát és vele együtt majdnem az egész világot, de a környezet és az emberi jogok háttérbe szorításából nyert gazdasági erő visszaütött a ’30-as nagy lázadásba, rögtön a Jangce vízmérgezése után. A káoszba hulló Kínán csak a „japán csoda” segített, a nanoszintű környezettisztítás és technológiai segítő jobb. A lázadást pedig könnyedén leverte a japán fejlesztésű fegyverekkel felszerelt népi hadsereg… Ami már régen elkezdődött az az olajkorszak végére tisztult le. A világ három nagy hatalmi tömbre és sok kis, látszólag független államra oszlott. Az Egyesült államok, az Unió és az Ázsiai Födőráció, ez a három hatalmi központ rendelkezett elegendő gazdasági erővel és technológiával a naprendszer meghódításához. A válság után az űrverseny újult erővel indult meg, kezdetben a Födőrációval az élen. Lágy női hangra riadok merengésemből. Közli velem, hogy a betáplált úti céltól a jelenlegi tempónkkal tíz percnyire járunk. Valóban, ahogy kinézek Ferihegy ismerős fényeit pillantom meg. Az égbe nyúló reptér, karbidszálas acélból épült méhkas érzetét kelti. Meglátok még valamit. A látóterem felső részének közepén, a hátsó kamerák képén. Egy jármű követ tisztes távolságból. A műszerfal megfelelő gombját megnyomva elérhetővé válik a virtuális tér. Kezeim közé veszem a képet és két irányban húzok rajta egyet, ezzel kinagyítva. A jármű négy személyes, sötétített ablakú. Uniós típus, ránézésre német gyártmány, talán Audi. Rossz előérzetem van. Útközben van egy gyorséttermi bódé. Félreállok rendelek valami csekélységet. A fekete jármű kicsit lassít, végül mégis elhalad mellettem. Gyorsan az elülső infrakamerákra kapcsolom a megjelenítést. Szerencsére alapszolgáltatás az éjszakai vezetéshez. Ahogy sejtettem. Az Audi csomagtartója ránézésre elég tágasnak látszott, de ami fontosabb, hogy fagypont közeli hőmérsékleten van. Ezek a testemre utaznak, mégpedig élettelenül. Nem az első eset lenne. A flottatisztekbe mindig a legújabb generációs nanorendszerek vannak beépítve, így az ilyen jellegű technológia megszerzésének ez az egyik legkönnyebb módja. Valószínű, hogy a kocsibérlés óta figyelnek, és a számlám alapján találtak meg. De honnan jutottak a titkosított anyaghoz? Most sajnos lényegtelen, hogy egy ügyes hackernek vagy egy kémnek köszönhetem az egészet. Az, hogy CIA-sek, Feketesárkányok vagy mások, egyre megy, az életem a tét. Megérintem a jobb fültövemet, de csak zúgást hallok. Tehát zavarják az adást. A bérgarázsnál fognak várni, onnan úgyis egy hosszabb részen kell áthaladnom a terminál bejáratáig. A kamerák vagy hackelve vannak, vagy a biztonsági őrt fizették le, de a dolognak nyoma biztos nem marad. Egy előnyöm van, hogy viszonylag épségben kellek nekik, de nekem nincsenek ilyen megkötéseim. Megérkezek a garázshoz, és ahogy kiszállok, csak a vállamra terítem a kabátot. Leadom a kocsit és elindulok a bejárat felé. Ügyesek, de nem eléggé. Hárman vannak, mindhárman mögöttem. Gyorsan csökkentik a távolságot, mert szeretnék gyorsan és hangtalanul intézni a dolgot, és nem tudják, hogy kiszúrtam őket. A kabát alatt jobb kezembe veszem a Glock-ot. Lassan kibiztosítom és az erősséget halálosra állítom. Ahogy rámarkolok vörös pontként jelenik meg számomra, hova néz a hosszú, lekerekített háromszöget formázó cső. Nyelvemmel erősen megnyomom a szájpadlásom egy pontját. Szinte érzem, hogy a szívem melletti mini tartályokból a vegyi anyagok végigdübörögnek az ereimen. Emberfeletti sebességgel pördülök hátra, balkezemmel feléjük vágva kabátom. Tíz méterre lehetnek, a legközelebbit lehetetlen elvétenem. A vörös pont a homlokán állapodik meg, de csak egy pillanatra. A fegyver elektromágnesesen felgyorsított fémtüskét lök bele. A véres fém a háttérben lévő garázs falán pattan. Még látom a halálban eltorzult afro vonásokat, ahogy a közeli bokrok közé vetődöm. Társainak mérgezett tűlövedékei kabátomban akadnak el. Reméltem, hogy így lesz. Ahogy földet érek, gurulok is tovább és már fedezékből viszonzom a következő sorozatot. Ellenfeleim valószínűleg afrikai zsoldosok. A félautomata fegyverem fél tucatszor szisszen fel mire az elhaló hörgésen és az eső kopogásán túl nem hallani mást. Kezeim remegnek, térdeimmel egyetemben. Gyomrom felfordul, csak mély lélegzetvételekkel tudom megnyugtatni testem. A gyorsítás mellékhatása lassan kezd elmúlni, mégis tovább remegek. Most öltem először embert. Nem olyan volt, mint a harci játékokban az akadémián. Ez IGAZI volt. Én pedig hidegvérrel, és előre megfontoltan tettem meg. Vagy ők, vagy én, nyugtatom magam. Végig nézek a földön heverőkön. Mint minden bevándorló, ők is biztos a jobb megélhetésért jöttek, hogy esetleg kijussanak az űrbe, hogy megcsinálják a szerencséjüket. Egy szebb jövő reményében. Köpök egy keserűt. Jó kis pénzforrást választottak, de mázlimra szerencséjük az nem volt. Kirázom a lövedékeket a hosszúkabátból. Nem vészes. Gyorsan indulok tovább, nehogy meglepjen egy negyedik társuk, ha van. Bemegyek az ajtón és végigsietek a terminál folyosóin. Megrázom magam, a kabát nélkül töltött idő alatt megáztam egy kicsit. Rövid hajam szerencsére könnyen szárad az ajtónál megcsapó száraz meleg levegőben. A biztonsági őr kicsit meglepődötten nézi csapzott alakom, de inkább nem szól semmit. A reptér katonai szárnya felé veszem az irányt, közben ellenőrzöm a kapcsolatom a magyar központtal. Semmi zúgás, rövid időn belül kapcsolnak is a felelős altiszthez. Bejelentkezem, bár már úgyis tudják ki vagyok. Rebők Tamás kormányos, azonosító: 431221. Bejelentem a történteket, száraz tényekké kicsinyítve az egészet. Támadási kísérlet a ferihegyi reptér parkolójában, három halott a támadók közül, komolyabb sérülésem nincs. Utánajárást kérek az ügyben, és számlám újrakódolását igénylem. Tisztelettel fogadja beszámolóm és kérésemet, majd hivatalos hangnemben fejezi ki örömét azügyben, hogy mindezt magam tudtam közölni. Közben a hadi szektor portájához érve is bejelentkezek, majd útmutatást adnak a járatom helyét illetően. Negyedik emelet, hármas kifutó. A gép húsz személyes MIG-PL 30-as. Nagy hajtóművek, áramvonalas kiképzés és az elmaradhatatlan sötétzöld festés, amin csak úgy ragyog az Uniós sereg emblémája. Hasas felépítésével és hosszan előrenyúló pilótafülkéjével nem véletlenül érdemelte ki a típus a „vadkacsa” becenevet. Felkaptatok a feljárón. Belül tíz pár ülés fogad, két oszlopban, szorosan a gép oldalához rakva, hogy közöttük tágas hely maradjon, így sok felszerelés legyen szállítható. Rajtam kívül már mindenki itt van, így csak a jobb szélen maradt utolsó hely lehet az enyém. Fiatalok és idősebbek, alacsony és magasabb rangúak vegyesen, csak egy a közös. A sötétkék uniformis és a flotta ezüst sólyma. Leülök, a szék előrenéz. Rámarkolok a karfára így csatlakozok a gép rendszeréhez. Ezután az induláshoz szükséges előkészületek már nagy nyomtatott betűkkel jelennek meg előttem. Ha nem írnák akkor is tudnám mind. Öveket bekötni, lecsatlakozni a központról és nyugodtan, mélyeket lélegezni. Az indulásig öt perc. Lassan próbálok megbarátkozni a gondolattal, hogy az ismerősen rossz érzést újra át kell élnem. Érzem, ahogy a gép beleremeg az induló hidrogénmotorok dübörgésébe. Kiröppenünk a kifutó ajtaján, majd fokozatosan gyorsulni és emelkedni kezdünk. Lélegzetem kicsit elakad a fokozatosan növekvő nyomástól, hiába a kiegyenlítés, és légzésem nehézkes marad, míg el nem érjük a sztratoszférát és a 10 mach-os sebességet. A nyomás enyhül és a zaj is elcsendesedik. Csatlakozok a MIG rendszeréhez és megjelenítem magam előtt a külső teret. A végeláthatatlan piszkosfehér felhőszőnyeg fogad, melyen csak néhol tör át a lenti világ zöld és barna látképe. Haladásunk lassúnak és könnyednek tűnik, pedig húsz percen belül a Bajkonur Űrközpontba érünk. Az alattunk lévő tájakon mindenütt városok, falvak és felszántott földek. A mezőgazdaság virágzott, hisz amit eddig olajból állítottunk elő, annak az alapanyagát most itt kellett megtermelnünk. A sok helyen használt műanyagok és származékaik előállítása óriási felvásárló piacot adott az olyan jellegű növényeknek melyekből ez lehetséges. Az élelmiszertermesztés sem maradt el mögöttük, hiszen most többen voltunk, mint bármikor, és az űrben lévő kolóniákat is innen kellett ellátni. Szeretem elnézegetni az alant elterülő tájat, így az út is sokkal rövidebbnek látszik. Gondolataimból az előttem megjelenő közlemény zökkent ki. Minden Közép-Kelet Európában tartózkodó flottatisztet az eltáv megszakítására szólítanak fel, az esetleges támadások és velük járó emberveszteség elkerülése érdekében. Lám mégis foglalkoztak az üggyel. Megborzongok, ahogy a támadásra gondolok, és egyre csak a halálban eltorzult zsoldos arcát látom. Az efféle merengéstől a következő, a leszállás megkezdését bejelentő mondat szabadít meg. A leszállás már kényelmesebb, a lassításra fordítható távolság nagysága miatt. Ahogy kilépek újracsatlakozok, és útbaigazítást kérek az űrsikló felé. Az előttem időnkét megjelenő nyilak irányt mutatnak a városnyi űrközpont forgatagában. A rengeteg ember így is lassít a haladásban. Szemem előtt arcok sokasága, a világ minden részéről, míg fülemben száz különféle nyelv hangfoszlányai visszhangzanak. Bár a legtöbbször angol szavakat hallok, és többnyire hazámtól távol én is azokat használom. Jó tanulhatósága és elterjedtsége miatt legtöbbször ezzel értethette meg magát az ember. Bár voltak már igazán jó fordító programok a nagyobb nyelvek legtöbbjére, de mivel drágák voltak, kevesen használták. Angolul megtanulni valahogy egyszerűbb volt. A tizenötös számú kifutóhoz érve megpillantom a járművet, mi a lehetőségekhez, a csillagok közé fog repíteni. Az űrsikló hatalmas, masszív felépítésű, mégis áramvonalas. Deltaszárnyai négy hatalmas hajtóműtől terhesek, és a bennük tárolt folyékony hidrogén miatt olyan vastagak. Velem együtt négyszáz utast szállít, de csak a Holdig megy. Pontosan a Hold, Unió által ellenőrzött részéhez. Ez már nem katonai gép, bár a jegyemet a sereg állja. Elfoglalom bent a számomra kijelölt helyet. Nyolc oszlopba van rendezve a négyszáz hely, amit egy szűk folyosó választ ketté. Hálát adok magamban a seregnek, hogy a kijuttatni kívánt embereit nagyjából egy helyre ültette, mert a siklóra bárki felkerülhetett, akinek volt pénze megfizetni. Így történhetett, hogy mindenfelé hold-turisták, bányászok, üzletemberek és kivándorló családok között kaptunk helyet. Látom az izgalomtól csillogó szemekben azt, amit a magam nyugodt módján élvezek én is. A gondolatot, hogy végre kijutok az űrbe! A Daedalus kráterben épült kupolaváros kikötőjében lépek le a rámpáról. Visszagondolva, az utazás nem volt egy nagy durranás. A felszállás menete hasonló volt a szuperszónikus gépekéhez, csak itt jobb volt a csillapítás, mint a katonai verzión. A légkörből való kilépést egy kicsit rázósabbnak és félelmetesebbnek képzeltem, de a jól kiszámított kilépési szög, és a csillapítás miatt alig éreztem valamit. De a távolodó Föld látványa kárpótolt mindenért. Majd a közeledő Hold, a krátereket befedő kupolavárosaival és a rengeteg bányateleppel. Teljesen más volt, mint a térképeken. Azokon kívül csak a száraz statisztikai és történelmi adatokat verték belém az akadémián. Az újabb űrverseny a kínaiak holdraszállásával kezdődött, ami az első holdváros felépítésével folytatódott és csak az olajválság idején torpant meg egy kicsit. Mire az Egyesült Államok és az Unió észbe kapott a kínaiak egy nagy részt sajátítottak ki maguknak az égitestből és nagy ütemben kezdtek neki a betelepítésnek és kitermelésnek. Az ezután létrejött egyezmények ugyan visszafogták ezt a folyamatot, de a Hold lakosságának több mint a fele így is ázsiai volt. A telepeket az anyaországból áramló víz és élelmiszerkészlet éltette, míg az innen származó nyersanyagból élt a hazai gazdaság. Most pedig itt állok és az Odusszei nevezetű hajót kell megtalálnom a központ irányjelzései alapján. A sötétített üvegbúra alatt nyüzsgő városban még így is nehézségeim adódnak, és sok helyütt udvarias angolságommal kell útbaigazítást kérnem. Végül eljutok a város másik végében lévő űrkikötőig. A zsiliphez vezető folyosó ablakain néztem meg a hajót. Az Odusszei a maga kis termetével és szárnytalan, lekerekített élű téglatest alakjával elsőre nem tűnt repülő alkalmatosságnak. A kis komp úgyis csak egy megálló a végső cél felé. Hisz az Árpád, az Unió húsz cirkálójának egyike, Zsolt hajója vár Hold körüli pályán. Nem egyedül megyek, az eltávról visszatérő régiek és a magamfajta újoncokból álló kis csapat tucatnyi embert számlál, legtöbbjük magyar. A cirkáló is csak a javítások idejére érkezett újra Földközelbe. Az összekötő zsilipet lekapcsolják és az indítórakéták kis lökésével indulunk el a kikötőből. Egy örökkévalóságnak tűnik, míg megérkezünk. Bár így nem látom kívülről a cirkálót, de nincs is szükségem rá. Tudom az irányítórakéták, a parancsnoki híd, a tokomak-rendszerű fúziós reaktor, a tizenkét elektromágneses ágyúból és hat rakétaindítóból álló fegyverzet pontos helyét a négyszázötven méter hosszú, szivar alakú hajótesten. Feladataim közé tartozott, hogy ismerjem a hajót, mivel én leszek az új kormányosa. Már fél órája csattog mágneses csizmám a folyosó fémes padlózaton. A legénység rendes, bár szerintük kicsit fiatal vagyok kormányosnak. Már birtokba vettem szűk kis kabinom, ami arra lesz csak jó, hogy pihenjek benne, mert a hely kellett a különféle berendezéseknek. Most a parancsnoki hídra tartok, hogy elfoglaljam helyem a vezérlőpultnál, hogy annyi év után újra találkozzak a bátyámmal. Az egyenruhának is beillő sötétkék szkafandert viselem kis oxigéntartállyal a hátán, mint mindenki a hajón. A híd ajtaja közelettemre félrehúzódik, és belátást enged a tágas terembe, melyben féltucatnyian foglalkoznak a hajó folyamatainak vezérlésével, bár ebből csak annyit látok, hogy a levegőben mozog a kezük. Szemben a terem végében a szemközti falat tanulmányozza a kapitány. Bár harcsabajuszt növesztett és vállig érő hajat, le se tagadhatná, hogy a bátyám. Belépek, vigyázzba vágom magam és tisztelgek. - Rebők Tamás kormányos szolgálatra jelentkezik! Azonosító: 431221. Zsolt felém fordul, elmosolyodik, majd lazán tiszteleg. Egy mozdulattal pihenjt int. Odajön hozzám, átölel és megveregeti a vállam. - Örülök, hogy látlak Tomi. Most menj, József mindenben eligazít. Az említett elsőtiszt már itt is terem és rövid bemutatkozás után az egyik pulthoz vezet. - Helyezd a jobb kezed a jobb szélső érzékelőre. Tartsd ott pár percig. Úgy teszek ahogy mondja, kis bizsergést érzek a tenyeremen, de semmi többet. - Most nézz körül! Most lettél tényleg a legénység része. Valóban. A híd megtelt színes képernyőkkel, már látom, min dolgoznak a többiek. Elfoglalom helyem a híd közepén álló keretes fülkében, rögtön a kapitányi szék mögött. Ahogy a fülkébe lépek, megjelennek körülöttem a vezérlő ablakok. Boldog vagyok, hogy itt lehetek. Bátyám felé nézek, de arca komor. Látom, hogy mindenki a fő képernyőn lévő közleményt olvassa, sehol egy mosoly. A közleményben az áll, hogy az Európa holdat védő flotta, élén a Kutuzov cirkálóval, megsemmisült. Az utolsó rádióadások szerint a Födőráció hajói támadtak rájuk, hadüzenet nélkül, és megsértve az egyezményt, az ütközetben taktikai atomtöltetet használtak. Erre az agresszióra válaszul az Unió hadat üzen. Az emberiség nem változik. Kitört az első rendszerháború, melynek kiváltója az űrbéli vízkészletek feletti uralom lett. Csik János István